Lebegő, néma, görbe bárka
úszik észrevétlenül.
Alá nyugatra egyre lágyabb
pasztell, könnyű múlás, az ágak
mögé a búcsúzó Nap sápadt
fénylehelete terül.
A nyugalom világontúli.
Immár elhallgatott a húri
madárzenészek dala.
Bogarak ringó zümmögése,
alvó faágak nyújtóznak az égbe,
a fáradt park pihenhet végre
csendességben egymaga.
És üvegvirágzás: illatok!
Érzékeny, erőszakos, balog
rezedák, menták, mályvák,
harmatos humusz erőltetik
maguk bolondosan, pedig
rózsa teríti rájuk szelíd
illatdrapériáját.
Fekszem a hűvös-lágy pázsitra,
meleg arcom fűszál simítja
végig, harmattal rakott.
Az ég sötétkék, széles árka,
benne titkot hajózó bárka,
a park bódító illatálma,
egyedül velük vagyok.
Jön az Éj barnán ereszkedve,
jön az Éj, feketül, de messze
nehéz reggel ébredez.
A Városon zord intés rian:
a Város ügyes küzdést kiván,
sivataga barlangjaiban
az ember emberre les.
Ott mindig harcolni, vívni kell,
elpusztulsz, vagy pusztítás visz el.
Bárha elgyötört az agy,
muszáj a lökdösődést tűrni,
ajándék-magad holtig űzni...
Áldott hát feküdni, feküdni
a fűvön, vagy fű alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése